Nem szeretek tükörbe nézni mostanában. Nem szeretem, hallani a hangom és amit mondok. Reménykedve vágtam neki az új évnek, és sajnos mostanság több rosszat engedtem be, mint jót. Sötétebbnek láttam a dolgokat sokszor, mit azok valójában és nem mindig értékeltem a helyén a jókat. De most már azt hiszem elég mélyre gurultam ahhoz, hogy megálljak és elkezdjek kikapaszkodni a k*kiból. Végre látom a fényt az alagút végén.

Betegség-krónika

Elesettnek és kiszolgáltatottnak lenni nem kellemes. Ennél csak még rosszabb, amikor az ember a szeretteit, főleg ha a gyerekeit látja ilyen állapotban. Én momentán rosszabbul élem meg, mint amikor én vagyok szarul (már bocsánat). A háziorvos szerint a gyerekeink 2-3 éves lemaradásban vannak kórtörténetileg a COVID miatt. (Értsd úgy, hogy most esnek át csomó olyan betegségen, amin már korábban kellett volna). Sajnos nem vigasztal nagyon, hogy nem csak mi járunk ebben a cipőben. Mi ugyanis gyakorlatilag 2024-ben csak halmozzuk egymásra az "élvezeteket". A megbetegedések palettáját szinte teljesen lefedtünk családilag, és persze hullámokban, egymást váltva. Hol egyikünk, hol másikunk küzdött az elemekkel. Mire valaki túl jutott a nehezén, a másik hozott haza valamit. Olyan betegségekkel is találkoztam, amelyeknek még a létezéséről sem tudtam (Lepkehimlőről még a Disney mesékben sem...). Aggodalommal vegyes idegeskedés, szervezés, logisztika. Nem akarok csúnya szavakat leírni, de már nagyon ki volt mindenem. Oldjuk meg a munkát, a gyerekfelügyeletet...Nem adtam össze, hogy mennyit költöttem a gyógyszertárban, de így utólag sajnálom, hogy ott nincs Pontgyűjtés, mint a SPAR-ban.

De, hogy a pohár ne félig üres legyen....A jó hír, hogy egyik betegség sem volt igazán komoly lefolyású, legtöbbször inkább csak kellemetlen volt, mint fájdalmas, szenvedős. A nehezét inkább az elhúzódó, váltott és kikerülhetetlen mivolta jelentette. Amikor pedig a segítségül érkező nagymamák is egymást követve dőlnek ki, kapják el, akkor a determináció már garantáltnak tekinthető. Mi jöhet még?

Biztattam magam, biztattuk egymást, hogy jön a tavasz, jobb lesz. Lekopogom, talán most erre felé tartunk. Próbálok a felcsillanó reménysugárra nagyon erősen fókuszálni.

Ki néz vissza tükörből?

Elfáradtam a folyamatos idegeskedésbe, abba, hogy éjjel azon feszülök, hogy melyik gyerek hogy veszi a levegőt. Kinek fáj a hasa. Hogy nem tudok aludni a köhögéstől, vagy mert aggódom, hogy Ati hogyan tudja kipihenni magát, mikor egyik ügyeletből esik a másikba. Bántott, hogy a férjem is olyan arcomat látja, amit korábban talán soha.

A legnagyobb baj az volt, hogy csak ezek körül a dolgok körül járt az agyam. Türelmetlenebb lettem, ingerlékenyebb és feszültebb. Egészen kis dolgokra is ugrottam. Menekvést egy közös estében, rövid beszélgetésben, ölelésben és a munkában találtam.

Utáltam, hogy nem tudom irányítani a dolgokat.  Egyre inkább magamra is dühös voltam. Mert láttam az arcokat magam körül, hogy valami baromira nem oké velem, de nem akarják mondani. Vajon náluk mikor telik be a pohár?! Újabb koppintás...Hahhóó, ideje ezt abbahagyni!!!  Sírni tudtam volna, sírtam is egy-egy nap végén, mert én nem ez vagyok, nem ilyen vagyok. 

Kutatok a töltő után

Most hogy vagyok? Egy fokkal jobban. Egy antibiotikum kúra és immár 2,5 nap ovis-bölcsis lét (mindegyik intézményben) után. Volt egy nagyon jó átbeszélgetős este a férjemmel, aki a jelek szerint még nem "utált" meg. Próbálok valahogy túllendülni a túlaggódás és fáradtság okozta fojtogató hangulatomon, mert ez mérgező. Találtam egy jó könyvet, próbálok minél többet olvasni. Megyünk Atival színházba és koncertre nemsokára. Összegyűjtöttem témákat, amiről írni akarok. Vannak izgalmas feladataim a munkahelyemen. Kis lépések, hogy visszataláljak az útra. Sok tervünk van, szeretném ha lenne most lehetőség a megvalósítani őket. Ebből nekem kell kimásznom, és ha körbenézek, akkor látom, hogy azért nem reménytelen a helyet, szóval mutatók egy fityiszt az önsajálatnak és belehúzok.