Az év vége felé mindig rám tör a nosztalgia érzése. Most pedig, hogy már november óta rám erőltetik az ünnepi hangulatot, a karácsonyi "érzelemcunami" fekavarja az ősszel engem körülvevő, kissé megnyugvó állóvizet. Hékás, megint elszaladt egy év, ébresztőőő!!!" Na igen, mindjárt vége 2023-nak. Listázni is sok lenne a történteket, átélni egyszer is épp elég volt... na meg nem évzáró bejegyzésnek készülnek ezek a sorok. Inkább csak próbálom megragadni ezt a mennyire más minden most mint tavaly hangulatomat. 

Hiányzó darabok

A változás természetes része az életnek, pont ezért fontos, hogy az adott pillanatot próbáljuk meg megélni. Vannak olyan dolgok, amiből aztán később táplálkozhatsz. És olyanok is, amik, ha felszínre törnek, akkor szorítást érzel. Hiányzik Apa. Ahogy közelednek az ünnepek jobban, fájóbban. A tanácsai, a jószíve, az emberekbe vetett naiv hite, ami miatt sokszor vitatkoztunk. Amikor az utolsó időszak fájdalmas képkockái előjel nélkül törnek fel, na az nagyon rossz. Ráadásul mindig elkap egy kis fojtogató érzés, ahányszor csak belépek egy kórház ajtaján. Máskor meg találok egy képet, amin az esküvőnkön mosolyog boldogan..és akkor az olyan melengetö érzés. Most sok-sok emlék ugrál a fejemben. Kettősség, mindig ez jellemezte a kapcsolatunkat. Nehéz lesz ez a karácsony, mert minden más nélküle.

De a gyász mellett az élet nem áll(hat) meg.

Visszatérés

Amellett, hogy anyuka vagyok ugyanis végre kezdek visszatalálni a lényem többi kis szilánkjához. Most már fél éve dolgozom újra, így mondhatom, hogy természetessé vált újra az agysejtjeim ilyen fajta tornáztatása. Hiányzott is, meg élvezem is, sőt kifejezetten nyitott vagyok a tanulásra, új dolgokra. Már vártam ezt a fajta pezsgést. Mindig is nagy volt bennem a kíváncsiság, és a mai napig nem múlt el, hogy minden helyzetben az érdekességeket, kihívásokat próbálom megtalálni. Szeretek bejárni, szeretek dolgozni, így itt kezdek sínre kerülni.

A gyerekek utáni visszatérés, az egyensúly megtalálásának másik pillére, hogy újra helyet kell találni a mindennapokban saját magamnak úgy, hogy az ne legyen a családomnak teher. Az itthon töltött időszak végen ami hiányzott, és a mai napig a legnagyobb kihívások egyike, hogy időt nyerjek magamnak, a saját kis hobbijaimnak. Hogy legyen időm egyedül átgondolni a dolgokat, olvasni, hímezni ilyesmi.  Az "Énidő" visszaépítése nehéz, hiszen mindenképpen szükségem van ebben segítségre.

Egyedül nem megy, hogy egyedül legyek.

Az elmúlt néhány hónapban ezen a téren is hatalmasat léptünk előre: én el tudtam utazni pár napra a kollégáimmal, majd sikerült több mint 5 év után kettesben lennünk egy pár napra. Egy kicsit visszaugrottunk, visszaugrottam abba az időbe, amikor még nem szülői üzemmódban nyomtuk.(Leszámítva, hogy egy hátsó gondolat, aggodalom, féltés mindig ott motoszkált a fejemben: vajon minden rendben a manókkal?)

De nagyon kellett egy első próba, lépés, hogy az éjjelt is "átvészelik-e" nélkülünk, mert már szerettünk volna kiszakadni a mindennapok mókuskerekéből. Pihenni, lazítani, tényleg beszélgetni egymással. Mert el lehet fáradni két kis gyerkőccel a mindennapokban. Azonban az első nélkülük töltött éjjel, nap, hétvége után már nagyobb a nyugalom bennem, azt mondhatom, hogy ezen a területen kiegyensúlyozottabb lettem, a bennem uralkodó kettősség feloldódik szépen fokozatosan: azaz nem vagyok rossz anya, sem önző ember, azért, mert néha gyerekek nélkül csinálok programot. Úgy érzem, hogy ezekkel nem csak én nyerek, hanem a családom is, mert máshogy érzékelem a velük töltött időt egy kis magány után. (Egy ideig:))

Kettecskén jóban-rosszban

Ott kezdeném, hogy az idei erőt próbáló hónapok ellenére talán még mindig szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon rossz dolgokba nem sodort minket az élet. Apa elvesztése, az előtte és utána lévő időszak megerősített abban, hogy a házasságom, a férjem életem egyik legstabilabb pontja. A türelem, és szeretet, amivel Ati mellettem áll, állt tartotta bennem a lelket. Ha rossz dolgok történnek, vagy el vagyok keseredve valami miatt, akkor az az érzés, hogy támaszkodhatom valakire mindennél fontosabb.

Noha alapvetően eltérő a személyiségünk, azonosan gondolkodunk (kisebb mellékvágányokkal pl. a nassolás fogalmáról, a keksz jelentőségéről:)) az életről, a céljainkról, a gyereknevelésről. Nekem sokszor volt olyan pillanat, amikor elbizonytalanodtam...Ő volt a sziklám. És, ami számomra rengeteget jelent, hogy mi továbbra is az a két ember vagyunk, akik szeretik egymást, akik képesek sírva nevetni, esténként lopott percekben a jövőt tervezgetni. És túllendíteni a másikat, ha holtpontra jut. Ez baromi nagy dolog, ajándék, munka...

Mióta  a manók megszülettek nagy kihívásunk, hogy kettesben töltsünk időt, főleg hogy az ne este, hullafáradtan, kómán történjen. Az idő múlásával egyre inkább vágytunk/vágyunk arra, hogy egy beszélgetést, filmet ne szakítson meg egy rosszat álmodott gyerkőc felsírása, hogy egy bevásárlás ne arról szóljon, hogy kergetjük a gyereket a sorok között. Mivel most már tudunk ilyen kis csipetnyi programokat csinálni,  végre úgy érezzük,  látjuk a fényt az alagút végén...

Karácsony előtti konklúzió 

Kissé fáradtan esünk bele az ünnepekbe, és előre láthatóan nem is most fogjuk kipihenni magunkat, de várom.  A fenyő illatával este szeretném bizakodva, nyugalomban megölelni a szeretteimet. Várom a meglepetéssel boldog gyerkőc arcokat,  de azt is, hogy csak jól megöleljem a férjem, anyukám, testvérem. Talán az idei ünnepek előtti betegségeket letudtuk, és élvezhetjük kicsit. Bár megint utazás lesz, cuccolás, kapkodás. De várom. A szemekben azt a bizonyos csillogást!